reading

ELŐSZÓ

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Mónika könyvéhez előszót írhatok. Nem vagyok egy ismert személy, mint ahogy azt általában az előszó írásakor megszokhattuk. Ezért nem is akarok nagy szavakat használni, és magasztalni a könyvben leírtakat. Az mindenkinek a saját lehetősége, hogy ha elolvassa a könyvet, ezáltal felismerheti az élet lényegét, tisztaságát és szeretetét. Én egy egyszerű, hétköznapi életet élő ember vagyok, aki a mindennapi problémákba betemetkezve próbált kijutni az élet fojtó kátyújából. 22 évem ment rá az állandó keresésre, aminek az eredménye a teljes anyagi, egészségi és lelki összeomlás lett. Bárhová fordultam, bárki felajánlotta a segítségét, csak rosszabb lett minden. Tele reménnyel és elvárásokkal kezdtem neki mindig egy újabb és egy újabb tanfolyamnak, ahol módszereket tanulva mindig ígéretet kaptam, hogy megváltozik az életem, ha betartom annak menetét és megcsinálom a hozzá tartozó gyakorlatokat. Nagyon szorgalmasan mindent meg is tettem ennek érdekében, tele új elvárásokkal és feltételekkel, amiket akkor még nem ekként ismertem fel. Teljesen természetes volt számomra, hogy ha a módszert tanító azt mondja, hogy ez a biztos megoldás az életemre, akkor azt gondoltam, hogy tapasztalatból beszél, és ő is e szerint él. Az évek és a folyamatos felismerések hatására viszont rá kellett jöjjek, hogy a legtöbb módszert tanító is ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, mint én, csak ők megpróbálják maguk elől elzárni ennek az igazságát. Az ego mindenre képes azért, hogy fenntartsa a látszatot: „én vagyok valaki”. Ezért a mondatért és érzésért képesek az emberek mindent megtenni, még a saját életüket is beáldozni, csak hogy fenntartsák a látszatot. Idővel annyira elkeseredett és fásult lettem, hogy mást sem csináltam az elmúlt években, csak haragudtam a világra, az életre és mindenben csak a rosszindulatot láttam meg, vagyis ellenség volt az egész életem. Ez szépen el is vezetett egy májdaganathoz, amit 3 évvel ezelőtt diagnosztizáltak nálam. Akkor azt mondta az orvos, hogy sajnos ez a végstádium, és jó esetben kb. másfél-két évig fogok még élni, mivel már nincs ép májszövet, ami regenerálódhatna. Az éhezés, a fázás, az otthon nélküliség után megteremtettem a betegséget is magamnak. Majd kilenc hónappal ezelőtt, 2016. december 6-án, amikor már szinte mindent feladtam – mivel már nem maradt meg bennem semmi, még a víz sem, és megértettem, hogy nincs tovább –, akkor találtam rá Mónikára, akinek köszönhetek mindent; hogy újra egészséges vagyok, hogy megértettem a Lét értelmét, az életet és felismertem az igazi szeretetet. Ezt mind módszerek, gyakorlatok, ígéretek és súlyos költségek nélkül. Soha nem tudnám meghálálni, amit értem tett, bár Ő azt mondja, hogy semmit nem tett, csak megmutatta azt, ami mindig is itt volt és elérhető volt számomra. Tudom, hogy mégsem változott volna meg az életem nélküle, mert a 22 év keresés alatt pont az ellenkezőjét tanították minden tanfolyamon. Fontos a változás megéléséhez a kitartás! Sokan várják el az élettől, hogy 20–30, akár 40 évi folyamatos kondicionálás után 1–2 hónap alatt megváltozzon minden. Hát ez nem fog menni, bármilyen ígéretet is kapunk. Következetesnek, türelmesnek, és ami a legfontosabb, alázatosnak kell lenni, ahhoz hogy a saját félelmünkön átlépve és mások hibáztatását elkerülve szembe tudjunk nézni saját magunk bekondicionált hitrendszerével, tanult és felépített személyiségképével és ezek által létrehozott eddigi teremtésünkkel. Ahhoz, hogy ezt felismerjük, be kell fejezni az örök magyarázkodást, a külvilág és a személy rendszerének valóság azonosítását, hogy szép lassan ráláthassunk arra az Igazságra, aki tényleg Én vagyok! Ami a feltétel nélküliség, a teljesség, a végtelenség természetét mutatja meg rajtam keresztül a külvilág tükörképeként. Kívánom, hogy Te, aki ezt a könyvet olvasod, tapasztald meg, AZt, amin keresztül én is megélhettem a változásomat, és akkor pont olyan boldog életed lesz, amilyenről mindig álmodtál! (Orvosi visszaigazolásképpen 2016. augusztus 1-én megkaptam az élet válaszát, megszűnt az epekövem, a vesekövem, a májam teljesen egészségesen működik, a májszövetek épek, megszűnt a laktóz- és gluténérzékenységem, és végre ehetek mindent, amit csak megkívánok.)

Horváth Márta

BEVEZETÉS

Nagy dilemmában voltam, hogy megírjam-e ezt a könyvet, vagy jobban teszem, ha megtartom magamnak azokat a felismeréseket, amiket az életem során megtapasztaltam. Annyian írtak már spirituális könyveket – mivel ez most nagy divat –, hogy nem igazán volt kedvem beállni ebbe a hosszú sorba. Ami miatt mégis úgy döntöttem, hogy nekiállok, az az a tapasztalat, amit a környezetemben látok nap, mint nap. Azoknak a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek, „tanítványoknak”, akik megfogadva útmutatásaimat elindultak az Önismereti útjukon, gyökeresen megváltozott az életük. Persze az is igaz, hogy mindenki ezt írja a könyvében. Én nem szeretnék sem pozitív gondolkodást tanítani, sem rávilágítani arra, hogy mi a tuti változás módszere. Csak egyszerűen megosztom a kedves olvasóval önmagam életútjának a tapasztalatát, ahogyan azt járva folyamatosan felismertem, hogy ki nem vagyok. Ez viszont elvezetett oda, hogy felismerjem azt, aki valójában vagyok. Nem a Horváth Mónikának nevezett test, nem az évek alatt kialakított személyiségképem, nem az elmém által kivetített külvilág, nem a gondolatok, érzések és főleg nem egy elképzelés. Ezek mind csak tapasztalatok arról, aki igazán ÉN vagyok. Megtanultam, hogy az élet illúziója egy hatalmas nagy játék a térben. Ha ehhez még hozzáadjuk az idő mértékegységét, akkor megkapjuk a fizikális tapasztalati folyamatot lineáris értelmezésben, amihez a legtöbb ember élete végéig ragaszkodik. Merre menjek, mit tegyek, élni vagy szenvedni akarok? Ez itt a nagy kérdés. A legtöbben a spirituális úton elindulva azt akarják elérni, hogy a külső világukban létrejöjjön egy változás. Valójában nem az igazi önmaguk megismerése a motivációjuk, hanem egy érdek a külső fizikális világ változása miatt. Például, hogy jobb ember legyek, jól működjön a párkapcsolatom, jó szülő legyek, anyagi bőségben éljek… Sajnos sok fejlett spirituális egóval rendelkező személlyel is találkoztam, akik az információs tudás hatására az „én vagyok valaki” gondolat erősítéséért tettek meg mindent. Ebben nagy szerepet játszik sok személyiségfejlesztő iskola és ezoterikus tanfolyam. Majd én segítek neked, majd én megmondom, hogy neked mi a jó, én már tanultam ezt, ezért jobban tudom, hogy mi kell neked! Ilyen és ehhez hasonló mondatok kísérik a spirituális ego útját. Mindenki próbál a másiknak tanácsot adni, miközben nem veszi észre, hogy ez lehetetlen. Soha nem tudok a másik helyében lenni, soha nem tudok a másik helyett érezni és soha nem tudok a másik tapasztalati rendszerén keresztül látni. Egyedül azzal tudok foglalkozni, hogy ki vagyok én? Ahhoz, hogy ezt felismerjük, meg kell ismerni a világ működését, hiszen én is ennek a része vagyok. Hasonló kérdések foglalkoztattak, mint mi a végtelen, honnan származik a gondolat, mi az az érzés, amin keresztül állandóan azt érzem, hogy vagyok, mi a világ értelme és egyáltalán van-e értelme…? Ehhez persze az utat végig kell járni. Meg kell ismerni a személyiségképet, amiről azt hiszed, hogy Te vagy. Azután rájössz arra, hogy ezt el kell engedni és tovább kell lépni, mert a válaszokat nem itt találod meg. Életstílusoddá kell váljon, hogy mindig magadon tartsd a figyelmed, és a másikat hagyd békén! El kell engedni, hogy kitaláljad, ő mit gondol, mit érez, miért csinálja, miért nem csinálja, miért olyan amilyen! Fel kell ismerni a test érzelmi vezérlőrendszerét, megérteni a gondolataid igazi motivációját, és elengedni az elképzeléseket mindenről! Elengedni a külvilághoz való ragaszkodást és a körülményekkel való azonosulást. És persze ami a legfontosabb: ezt a mindennapi életünkben is alkalmazni!

Ezek persze csak apró momentumok, amiket itt megemlítettem, de mégis nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy felismerjem, mindent magamért teszek, hiszen ez az igazi önismeret lényege. Vagyis Önmagam megismerése a tiszta valóságában, egyszerűségében és tökéletességében. Az ÉN itt persze nem a személyes egót jelenti, hanem azt a mérhetetlen tökéletességet a végtelenen keresztül, ami az örök feltétel nélküliséget hordozza magában a tiszta tudatosság megnyilvánulása által.

EZ VAGYOK ÉN!

BIZTOS, HOGY EZT AKAROM?
(MI AZ ÖNISMERET, ÉS HOGYAN INDULJAK EL A MAGAMHOZ VEZETŐ ÚTON?)

A legtöbb ember, mikor meghallja ezt a szót, hogy önismeret, rögtön a személyiségképpel, a személyiségismerettel azonosítja. Míg a személyiségkép egy tanult és felvett azonosulás, addig az önismeret egy benned lévő bölcsesség, amely megmutatja, hogy ki is vagy te valójában. A személyiségkép igazán az ego erősítését szolgálja, míg az önismeret az ego elengedéséhez vezető utat világítja meg. Az önismeret magában foglalja azt a tudást, mely alapján közelebb kerülhetsz valódi önmagadhoz. Nevezzük Istennek, Belső Lénynek, Létezésnek, Valódi ÉNnek stb. Számos elnevezése van, és ez ne tévesszen meg senkit sem, mert a spirituális tanításokban sokszor elakadunk a szavakon és azok értelmezésén. Pedig a szavak mélyén mindegyik ugyanarról beszél, csak egy másik úton, egy másik formán keresztül közelíti meg az Igazságot. Az út lehet bármilyen, hiszen két egyforma lehetőség nincs az életben. Ezért az önismeret mindig egyedüli megtapasztalásokon és felismeréseken keresztül valósul meg. Ha bármikor a másikhoz, vagy egy mesterhez akarod hasonlítani magad, biztos lehetsz benne, hogy előbb-utóbb megrekedsz, és nem tudod merre tovább, illetve kialakul az elvárás, hogy úgy kell tennem, mint a másik. Ezért fontos, hogy az önismeret rólad szóljon, és te találd meg a saját válaszaidat az életeden keresztül önmagadhoz. Útjelző táblákat, mankókat kaphatsz, de azt is neked egyedül kell felhasználnod és beépítened a mindennapi élethelyzetedbe, ahol szintén egyedül kell a döntéseidet meghoznod. Ehhez ad segítséget ez a könyv. Lesznek részek, mikor felismered, hogy ezt, vagy ehhez hasonlót már olvastál az előző fejezetekben, minek ennyit ismételni? Tudd, hogy a kondíciókat csak egy folytonos „gyakorlással” fogod tudni az elején észrevenni. Mire a könyv végére érsz, már teljesen tudatosítod magadban azt az irányt, mely az igazi természetedet képviseli. Lehet, hogy többször is el kell olvasnod a könyvet, hogy azonosulni tudjál azzal, aki tényleg Te vagy, és a kétségeidet, hiedelemrendszereidet elengedve stabil maradj az Önmagad felé vezető úton. Igyekezz keveset értelmezni, inkább kezdj el az érzéseidre figyelni, ami az olvasás alatt megjelenik. Ha eljutottál oda, hogy ezt Te már mind tudod, akkor engedd el az összes ismeretedet, tudásodat és csak érezd a sorok jelentését. De tudd, hogy eljön az a pillanat, mikor már mankó nélkül kell menni az úton. Idáig tud segíteni téged az Önismeret. Hát akkor induljunk el! Kezdjük a legelején:

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyen is túl. Vagy mégse így kezdjem? Mert talán egy kicsit komolytalannak tűnhet ez a bevezetés. Tudom, ezt a témát nagyon komolyan kell venni, mert különben „ki mit gondolna rólam?”… Vagy mégsem számít, hogy ki mit gondol rólam? Írjam le úgy, ahogy először gondoltam? És mi van, ha valaki nem érti meg azt, amit mondani akarok? Vagy javítgassam úgy, hogy mindenkinek jó legyen? Hátha akkor érthetőbb mindenki számára? Nem! Inkább felvállaljam saját magamat? Á, az nem jó, mert akkor nem lesz eladható a könyv! Vagy mégis úgy lesz igazán eladható, ha önmagamat adom? Mégis úgy volt jó, ahogy az elején elkezdtem! Ó, most már nagyon összezavarodtam! Lehet, hogy nem is kéne megírni ezt a könyvet! Nem is biztos, hogy ez jó ötlet volt. A csapból is ez a téma folyik. Az is lehet, hogy egyszerűen nincs még itt az ideje az írásnak! Várjak, amíg erősebb ihletet kapok? Vagy mégsem, inkább mégis csak hallgassak az első megérzésemre? És mi van, ha az egóm sugallta ezt az egészet, és nekem nem is kell könyvet írnom? Ajjaj, nagy a baj!!

Ugye, ismerős ez a gondolatsor? Ismerősek a kérdőjelek, a kétkedések? Nap, mint nap, óráról órára, percről percre játszunk le magunkban hasonló párbeszédeket. Minden alkalommal, amikor meghozok egy döntést egy-egy élethelyzettel kapcsolatban, folyamatos kételyek gyötörnek, hogy vajon milyen döntést hoztam. Jót vagy rosszat? Elég jót, vagy ha várok, lesz még jobb? Még akkor is képes vagyok megkérdőjelezni magamat utólag, ha az előtte lévő pillanatban úgy éreztem, biztos vagyok a döntésemben.

• Vajon miért tesszük ezt?

• Miért nem hiszünk saját magunknak?

• Miért kérdőjelezzük meg a bennünk levő „biztos” érzést?

• Miért akarunk mindig másoknak megfelelni?

• Miért gondoljuk, hogy a másik válasza, érvelése vagy gondolata jobb, mint a miénk?

Az egész életünk csupa kétely. Belegondoltál-e már igazán mélyen abba, hogy mit takar ez az egész? Hogy mi ennek a motivációja? Honnan táplálkozik és hova visz? Éreztél-e már ösztönzést arra, hogy megtaláld a választ, vajon” miért ismétli az élet önmagát”?

Sok-sok évvel ezelőtt már rájöttem, hogy az élet addig ismétli önmagát, míg másképp nem merünk dönteni. Ha már valaha is felismerted magadban ezt a mondatot, akkor már van motivációd a továbbhaladáshoz. Ez jó hír! A szomorú hír viszont az, hogy ez még nem elég ahhoz, hogy az életedben bármi is változzon. Sok fölösleges kört kellett futnom ahhoz, hogy rájöjjek, nem elég tudni és felismerni dolgokat, hanem különböző élethelyzetekben merni kell megélni. Vagyis máshogyan dönteni (és cselekedni), mint eddig. Na, ez a nehezebb! Az információt nagyon sokan megtalálják, hiszen rengeteg könyv, film, mester van, aki hozzásegít ehhez. De az élethelyzetben te vagy ott, saját magaddal, akire hallgatnod kell. Kire hallgatsz a helyzetben? Arra, aki azt mondja, tedd, vagy arra, aki azt mondja, ne tedd? Merjem, vagy ne merjem? Ilyenkor nagy a káosz, ugye? Szeretnél jól dönteni. Félsz a rossz döntésektől. Állandó harcban vagy magaddal, hogy mindent jól csinálj, különben nem tudod az életedet úgy élni, ahogyan azt kellene.

• Ki mondja meg a helyes választ?

• Van egyáltalán jó válasz?

• Megtalálom én azt valahol?

• Ki mondja meg, hol keressem?

• És mi a garancia arra, hogy az lesz a jó?

• Ha nem jó, akkor kinek a hibája?

• Rosszat mondott, vagy én nem csináltam jól?

Hát, úgy látszik, ez reménytelen. Egyre több a kérdés, és egyre több az információ. Lassan elveszek bennük. Hol a kiút?

Az életemben hol nem változott semmi, hol inkább romlott a helyzet. Lassan kezdtem megérteni, miért boldogok a lelki szegények. Viszont az kiderült, hogy visszaút már nincs. Sokszor szidtam magamat: kellett ez nekem? Biztos tudni akarom a megoldást? Hol van már az az Üveghegy, vagy az az Óperenciás tenger? Tényleg ilyen messze van? Létezik egyáltalán? Érjek már oda! Hol túr már az a kurta farkú…? És még csak nem is sejtettem, hogy éppen csak „ráléptem az útra”. Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy keresgéltem a megoldásokat és a válaszokat, nem vettem észre, hogy az élet minden pillanatban megmutatta azokat. Pontosan mindig azt tettem és úgy cselekedtem, ahogyan az az adott pillanatban a legtöbbet adta nekem és másoknak, vagyis a legtökéletesebb volt. Pontosabban megfogalmazva: az élet mindig megmutatja a választ, az már más kérdés, hogy én az elképzeléseim miatt nem veszem észre, mi az. Ezért eljött az idő, hogy kezdjem az élet nyelvét megismerni, aztán a mindennapi helyzetekben úgy használjam azt, hogy élni is tudjak általa.

MI TÖRTÉNT AZ ARANYHALAKKAL?
(A KÍVÁNSÁGOK TELJESÍTHETŐSÉGE)

Sokan biztosan már feltették magukban a kérdést, miért nem azt kaptam az élettől, amit kértem? A válasz egyszerű, mert pont azt kaptam, amit valójában kértem! Az megint más kérdés, hogy nem vagyok tudatában a saját kéréseim valóságának. Mivel legtöbben csak a felszínen rohangálnak nincs idejük arra, hogy megnézzék, tényleg mi is történik bennük, és mire akarnak segítséget kérni. Így azt sem látják meg, hogy mire kapnak választ az élettől. Az első lépés, amit megtanultam, mikor folyton segítséget kértem Önmagamtól, hogy feltétel nélkül fogadjam el a válaszokat. A belső párbeszéd valahogy így zajlott:

• Kérlek szépen, Istenem, add meg nekem ezt és ezt az élethelyzetet!

• Bízz bennem!

• Jaj de jó! De tényleg megkapom?

• (Nincs válasz). – Érzés viszont igen, mégpedig a beteljesedés bizonyosságának az érzése, ami egy pillanatra felvillant bennem. – Egy óra múlva ismét megkérdeztem.

• Biztosan nem felejted el? Megkapom azt a szituációt? Kellene valami biztos pont, ami miatt én ezt elhihetem!

• Teljes CSEND, majd a csendben megjelent egy monológ, ami igen erőteljes volt! Na, idefigyelj, gyermekem! Ha egyszer kérsz tőlem valamit, ÉN azt meghallom! Ha százszor ismétled el ugyanazt, az nem azt jelenti, hogy akkor biztosabb a dolog. Te nem arra vagy kíváncsi, hogy teljesítem-e a kérésedet, hanem a saját bizonytalanságodat erősíted folyton, amit utána rám vetítesz, ezért kérdőjelezel meg engem is! Minek kérsz tőlem bármit is, ha nem bízol bennem? Kérj és én megadom, de ne te döntsd el, hogy mikor és hogyan! A feltétel nélküli bizalom azt jelenti, hogy teljes mértékben átadod magad nekem! És még valami nagyon fontos! Beledobom a szádba a sült galambot, csak állj alá és nyisd ki a szádat! Ez a minimum, amit meg kell tenned, különben én dobálhatom a kívánságaidat, ha nem lesz, aki átvegye!

Ez egy nagyon komoly lecke volt. Innentől kezdve bármikor kétségem támadt, ez a párbeszéd ott lebegett előttem. Azért elárulom, titokban újra és újra feltettem a kétséges kérdéseimet, de már automatikusan mondtam is a válaszokat, hogy ne kérjek segítséget, ha nem bízom abban, hogy meg is kapom. Rájöttem, hogy ez egy egyszerű színjátéka a félelmemnek, és igazából ezekkel a kétségekkel tartom fent a bizonytalanság érzését.

Amikor van egy képzelt képem magamról és a világomról, akkor viszont csak képzelt problémáim lehetnek az életemről, és én erre a képzeletre kérek segítséget. Ugye milyen egyszerű? Képzelek magamról valamit, amit elhiszek, azután azt fenntartom különböző félelmi elméletekkel, majd ha megunom és belefáradok, akkor kétségbeesve kérek segítséget, hogy szűnjön meg az, ami soha sem volt ott az igazi életemben, csak a képzeletem világában. De az életet nem lehet becsapni, esetleg csak saját magamat. A képzelt probléma nem létezik, amit képzelek magamról, az nem is igaz. Viszont én az élettől olyan valóságos megoldásokat kapok, amiknek a hatására megláthatom a pillanatnyi helyzetet olyannak, ahogyan az tényleg történik. Na, ilyenkor nem értjük a dolgot és nem értjük az életet. Igazságtalannak tartjuk és persze roppant mérgesek is vagyunk. Azután addig magyarázzuk, értelmezzük a dolgokat, helyzeteket, amíg történik valami, ami visszaigazolja az eddigi téves feltevésünket magunkról. Persze itt a fizikális világban működő Vonzás Törvénye tökéletes tükör, hiszen mindent visszatükröz, amit elhittünk magunkról és a világról. Már meg is győződtünk arról, hogy ismét jobban tudunk mindent a belső lényünknél, így egyre jobban elhitetjük magunkkal, hogy nem is érdemes rá hallgatni. Nekünk kell, a személynek kitalálni mindent, és az egész életünket rendben tartani. Az Univerzum és az egész élet tévedett! A Vonzás Törvénye persze elkezdi visszaigazolni ezt az elképzelésünket, ezért megélhetjük az életünk folyamán azt, hogy a saját életünk rabszolgájává válunk.

Itt már kezdődik a „baj”, mert újból megerősítettük, amit egész idáig gondoltunk magunkról és a világról. A képzelt világom már annyira erős és hihető, hogy egyre kevésbé látom a valóságot. Na de honnan tudom, hogy képzelt a világom és nem az a képzelgés, amit most valóságnak mondok? Honnan tudom, hogy az élet tényleg megmutatja az utat és nem át akar vágni? Vagy esetleg azt akarja, hogy a szenvedésem által érjem el a jutalmamat? Hiszen mindenki mindig azt mondja, hogy mindenért meg kell dolgozni, mindenért mindig meg kell szenvedni! Nem ez az igazi élet? Ingyen nem adnak semmit!

Hosszú évek alatt tanultam meg, hogy az élet természete mindig az áramlás és az adás. Minden, ami velem történik, az engem szolgál. Régebben persze még nem értettem, hogy hogyan. Sokszor dühösen tettem fel ezt a kérdést: „Hogyan tud engem szolgálni az, amikor valaki megbánt, vagy megcsal, vagy éppen fizikálisan bántalmaz? Hogyan tud engem szolgálni, ha nincs pénzem, elvesztem a munkámat, vagy egy szeretett személyt? Hiszen biztos vagyok abban, hogy én ilyet nem kértem és mégis ezt kaptam!” Biztos, hogy az aranyhalak már nem a régiek, és a jó Isten is megváltozott! Már Ő sem a régi! Annyi fájdalom és keserűség, erőszak és éhínség van a világban, hogy valami biztos elromlott. Muszáj változtatni valamit a világon, és akkor biztosan jobb lesz minden!” Én biztosan nem akartam, hogy ilyen legyen a világ és az emberek! A tanfolyami képzéseken rávezettek arra, hogy a szüleim „áldozata” vagyok, mert tőlük tanultam meg, hogy milyen a világ. Szüleim azt mondták, ők a legjobbat akarták nekem, biztos a környezetem változtatott meg. A környezetem (férjem, barátaim, ismerőseim stb…) azt mondta, biztos a főnököd és a munkád miatt váltál ilyenné, mert mi csak jót akartunk neked. A munkahelyeimen mindig ismétlődtek a dolgok, ahol a főnökeim azt mondták, az ország és a gazdasági helyzet áldozatai vagyunk. Az ország és gazdasági helyzet a világot okolja, és a világ Istent okolja. Visszatértünk a kezdetekhez. Akkor mégis csak Isten hibázott? Vagy így van jól, de akkor ki a hibás? Isten azt mondja: „Gyermekem, ÉN a saját képmásomra teremtettelek téged! Arról nem tehetek, hogy te ezt nem hiszed el! Mindig hasonlítgatod magad másokhoz, mindig megkérdőjelezed magad, hogy biztos elég jó vagy-e? Állandóan kételkedsz abban, ami a saját tapasztalatod, majd mások hatására fogod, és kidobod azt a szemétbe. Ha jön valaki és másképp látja a dolgokat, annak viszont rögtön elhiszed azt, amit Ő lát, mert azt gondolod, biztos az az igazság. Mindig megkérdőjelezed a párkapcsolatod tökéletességét, bizonytalan vagy abban, hogy elég jó vagy-e másoknak, sokszor gyötör a kétség, hogy szerethető vagy-e? A szüleidnek és a külvilágnak állandóan meg akarsz felelni, és sorolhatnám a többi kételyt. Így nagyon nehéz az én képmásom szerint élned!”

Ez tényleg nem az isteni képmás! Ez az elképzelt képmás, amit feltételezek magamról és az általam megszemélyesített Istenről. De valójában mi is van ebben? Csupa kérdőjel, csupa kétség, csupa bizonytalanság. Ebből viszont építkezni nemigen lehet, mert nagyon ingatag a talaj, és bármikor összedőlhet az építmény. Hát valahogy ilyen az életünk is. Csupa hiány, kétség, kérdőjel. Még azt sem hisszük el, ami ott van az orrunk előtt. A jelen pillanat valóságára is rá tudunk kérdezni –, biztos, hogy ez így jó? És ha azt a választ kapjuk, hogy igen, még akkor is van a gyomrunkban egy bizonytalanság-érzés. Persze alig várjuk, hogy megjelenjen a visszaigazolás. Viszont ha én kételkedek valamiben, akkor csak egy dologra kaphatok visszaigazolást: a kételkedés érzésére. És akkor jövök én, a személy és azt mondom: „Jó volt a megérzésem! Éreztem, hogy valami sántít!”. Észre sem vettem, hogy az én bizonyosságomban való kételkedés jelent meg a rezgésem tükröződésében egy visszaigazolt kép vagy élethelyzet formájában. Az élet ilyen egyszerűen mutatja az utat. Nem bonyolult, csak rá kell hangolódni a „belső” önmagamra. Egyébként, ha már visszaigazolásra várok, akkor biztos lehetek abban, hogy bizonytalan vagyok, és a kétség nem hagy nyugodni. A kétség viszont még több kétséget ránt fel, ami miatt még bizonytalanabb leszek és máris létrehoztam az időt és a távolságot a vágyam és a lehetőség beteljesedése között. Ez már a Vonzás Törvényét (más néven rezgés törvénye, általános iskola fizika óra ☺), és a visszatükröződés elvét is magába foglalja. Hogyan is működik ez? Hiszen akkor az aranyhalak is valójában csak tükröződések? Ezt felismervén értettem meg, miért nem úgy teljesítik a kívánságokat, ahogy azt én elképzeltem. Igazán pont az a segítség, ha megmutatják mit is gondolok tényleg magamról az adott pillanatban. Ha tényleg tudom, mit gondolok, és attól nem érzem jól magam, csak akkor tudok változtatni bármin is. Ha nem vagyok tudatos rá és nem értem az élet tükör-játékát, akkor nagy valószínűséggel ismétlem újra és újra a képzelt problémákat. Tehát akkor mégis működnek az aranyhalak, csak nem a szerint, amit én elvártam tőlük, nem piros masnival átkötött csomagot hoznak, hanem zöldet. Persze mivel én piros masnival rendeltem meg a csomagot, így át sem veszem azt és nem is nézem meg, mi van benne. A kiszállító hiába mondja nekem, hogy higgyem el, ez az én csomagom, és ne a masni színével foglalkozzak, hanem a tartalmát nézzem meg, de engem még mindig csak a felszín és a külsőség köt le. Továbbra is ragaszkodom a piros masnihoz. Már azt is elmagyarázta szegény futár, hogy a mellékelt szövegrészben fel van tüntetve, hogy a kért csomag van kiszállítva, de én még mindig ragaszkodom a saját elképzelésemhez. Az én elképzelésem az lett volna, ha kérek valamit, akkor az úgy teljesüljön, ahogyan azt én elvárom. Várjunk csak egy pillanatra! De ha már én elképzeltem, hogyan kapom meg a kérésem, akkor én nem engedtem meg az aranyhalnak, hogy úgy teljesítse, ahogyan azt ő a legjobbnak látja. Ha nem bízom meg benne, és nem hiszem el, hogy tökéletesen teljesíti a kívánságomat, akkor miért kérek tőle bármit is? Ismét itt vagyunk a bizalmatlanságnál. Hát akkor nem marad más, teljesítsem saját magam! De hisz pont azért kértem meg őt, mert magamban nem bízom! Aha, de ha magamban nem bízom, akkor valószínű az aranyhalat is meg fogom kérdőjelezni! Őt is a saját szűrőmön keresztül látom és ítélem meg. Hopp, megint egy tükör! Hohó, ez már kezd egy kicsit rázós lenni! Úgy tűnik, mintha én tehetnék róla, hogy nem teljesülnek a kívánságok! Na, akkor ezt egy kicsit ismételjük át! Miért van szükségem az aranyhalra, és tényleg tőle kell kérni segítséget, vagy itt az ideje, hogy észrevegyem, az aranyhal is én vagyok!

Van egy kívánságom, és nem tudom, hogyan férhetnék hozzá. Megfogalmazom a kérésemet, hogy mit is szeretnék. Amikor megfogalmaztam, hogy mit is szeretnék, akkor bennem már megjelenik egy „kép” a kérésről és persze a válaszról is. Vagyis, elvileg kell lenni bennem már egy megvalósulást tükröző érzésnek, ami a bizonyosságot mutatja meg a kívánt dolog létéről. Ez általában egy felvillanó pillanat szokott lenni. Ez most megint megzavart. Én olyan dolgot kérnék, ami már meg is van és létezik bennem? Akkor meg miért nem tudom megtapasztalni a fizikális világomban? A kérdés nagyon jó! Vajon miért is nem? Mert abban a pillanatban, hogy megjelent tapasztalatként az érzés, én már azonnal alkotok egy képet, egy folyamatot és megtervezek mindent azzal kapcsolatban, amit szeretnék, így létrehozom a hogyan és a mikor történetét, tervezetét. Viszont az élet nem biztos, hogy pont olyan formában, konstrukcióban és abban az időintervallumban adja oda nekem, mint amit én értelmeztem a kivetített elmémen keresztüli gondolatként. Én már csak erre az elképzelésre tudok fókuszálni, minden nap többször is látom ezt a képet és elvárást kovácsolok belőle. Ha viszont valamilyen eltéréssel egy hasonló visszajelzést kapok, képes vagyok azt mondani, ez még nem az, és elmegyek mellette. Várom a tutit, az „igazit” az elképzelésem alapján. Az eszembe sem jut, hogy a hasonló is szolgálhat engem, talán még jobban is, mint amit én elképzeltem. Viszont a kérés igazi alapja tökéletesen tükröződik a válaszban vagy a tapasztalatban: a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Ha nem veszem át a csomagot a zöld szalag miatt, akkor viszont meg sem tudom nézni, hogy mi is van benne. Látatlanban ítélkeztem, és még mindig várok a piros masnis csomagra. Arra nem is gondolok, ha megnéztem volna azt a csomagot, amit az élet szánt nekem, már réges-régen eljutottam volna a vágyott dologhoz. De én a ragaszkodásom miatt még mindig várok és egyre csalódottabb, elkeseredettebb leszek. A hiány érzése pedig egyre nő bennem. Utána meg felelősségre vonom az aranyhalat, hogy megígérte, teljesíti a kívánságomat és lám, nem lett belőle semmi. Többet nem is hiszek neki és el is felejtem végleg, hogy léteznek az aranyhalak!

Tanmese:

Árvíz van a faluban. Egyre magasabb a folyó vízszintje. A faluban a házak veszélyben vannak, bármikor elviheti őket az ár. Sándor bácsinak igen öreg és rozoga viskója van, ezért nagy a veszélye az összeomlásnak. Imádkozik is a jó Istenhez, hogy küldjön neki segítséget és mentse meg őt, mert nem tud úszni. Az Isten megígéri neki, hogy küld számára (segítséget) egy csónakot, amivel eljuthat a szárazföldre. Sándor bácsi megnyugodva várja az isteni csónakot.

Arra megy a szomszéd és odakiáltja:

– Sándor bácsi, jöjjön, szálljon be a csónakba, mert a ház nemsokára a víz martaléka lesz!

– Köszönöm, de én még várok, mert a jó Isten megígérte, hogy megment engem.

Tíz perc múlva szintén arra megy egy csónak, amiből átkiáltanak:

– Öregember, szálljon be a csónakba, mert mindjárt összedől a ház.

– Köszönöm, mindjárt jönnek értem és megmentenek – válaszolta Sándor bácsi.

A víz szintje emelkedett, és az ár sodrása egyre nagyobb lett. Sándor bácsi már nagyon félt, és elkezdte felelősségre vonni Istent, hogy tartsa be azt, amit megígért neki, mert különben Ő meg fog halni és az Isten hibája lesz. Abban a pillanatban megjelent egy motoros csónak, hogy S.O.S.-ben megmentse Sándor bácsit a vízbe fulladástól.

– Most küldtek magáért, hogy megmentsem. Sándor bácsi, ugorjon be a csónakba, mert az ár elsodorja a házat.

– Nem, köszönöm, gyermekem, mert értem maga a jó Isten jön el – felelte az öreg.

És így is lett. Sándor bácsit elragadta az ár és vízbe fulladt. De az öreg nem egészen így képzelte el, hogy az Isten eljön érte, és kérdőre vonta az Urat:

– Azt ígérted nekem, hogy eljössz és megmentesz engem. Nem tartottad be az ígéretedet. Milyen Isten vagy te, hogy még meg sem lehet benned bízni?

– Drága gyermekem, 3 csónakot is küldtem érted, de mindegyiket elutasítottad. Hogyan mentselek meg téged, ha nem engeded, hogy teljesítsem az ígéretemet?

Hát, valahogy így megyünk el minden nap az élet lehetőségei mellett. Vajon tényleg érdekelt engem az aranyhal ajándéka, tényleg megengedtem neki, hogy teljesítse a kívánságomat, úgy, ahogyan azt ő akarja? Tényleg képes vagyok elfogadni dolgokat olyannak, amilyennek az élet azt adni akarja? Tényleg el tudom fogadni a pillanatot teljesnek és tökéletesnek? Ha nem veszem észre igazán azt, ami van, akkor mindig csak azt fogom érzékelni, hogy én soha semmit nem kapok meg. Mindig a hiány érzése fogja az életemet betölteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy le kell mondanom bármiről is! Ha viszont örülök annak, ami éppen ott van és ki is használom a lehetőséget, akkor biztos lehetek benne, hogy minden pillanatban a teljesség öröme fogja az életemet betölteni azzal, hogy megélem a pillanatot olyan tökéletesnek, amilyennek megmutatkozott az. Ha ezt megengedem, akkor abban is biztos lehetek, hogy a holnapot is megélem tökéletesnek. Mert a figyelmem már ezen van, a tökéletes pillanaton, bármi is legyen az.

Tulajdonképpen akkor mi is történt az aranyhalakkal igazán? Semmi. Az aranyhalakkal továbbra is minden teljesen rendben van, és ők továbbra is teljesítik minden kívánságomat. A baj velem van, hiszen én voltam az, aki nem láttam meg az igazságot, hogy az aranyhal teljesítette a kívánságomat!

MIÉRT ISMÉTLŐDNEK A DOLGOK?
(A FIGYELMEM IRÁNYA NEM VÁLTOZIK)

Sajnos idővel fel kellett ismernem, hogy a dolgok soha nem ismétlődnek, csak én tudom azt gondolni, hogy újra és újra ugyanazt élem meg. Mi is van ennek a hátterében? Nagyon egyszerű. Mivel az Univerzum soha nem ismétli önmagát, ezért az életben nincs semmiből két egyforma, így semmi sem lehet ugyanolyan, mint volt. Az élet maga a változás! Ha mindig minden folyamatos változás alatt van, akkor az akció-reakció, ok-okozat is folyamatos változásban kell, hogy legyen. Ha egy történetben vagy egy élethelyzetben ismétlődést észlelek, akkor az nem azért van, mert az élet és a benne szereplő személyek nem változnak, hanem azért, mert én a múlt alapján nem változtattam meg a hozzáállásomat és a figyelmemet a jelen élethelyzettel, történéssel, személlyel kapcsolatban. Ha viszont nem változtattam meg a figyelmemet, akkor a múltat kivetítve, a jövőben ugyanazon a személyiségképen keresztül semmi mást nem vagyok képes meglátni, mint azt, ami már volt. A félelmemet, a kétségemet vagy az elvárásomat. Így sajnos a múltban megélt tapasztalatomat a jövőbe kivetítve ismétlésként, a múlt tükröződéseként fogom viszontlátni. Egy példán keresztül érthetőbbé válik a helyzet.

Pista bácsi szereti a sört. Manci néninek az apukája is szerette a sört. Gyerekként Ő utálta az apja sörtől és alkoholtól bűzlő leheletét. A szüleinek ebből nagyon sok vitájuk származott. Az anyukája sokat sírt, mert édesapja nem mondott le az ivásról. Mancika mindent megpróbált elkövetni, hogy Pista bácsi se sörözzön. Sokat pörlekedett a férjével emiatt. Gyakran gondolt édesanyjára, miközben teljesen azonosult anyukája szerepével és a feltételezett érzelmi fájdalmaival. Persze ahogyan ezt gyermekként látni vélte. Egyik nap Pista bácsi előbb ért haza a munkából, mint Mancika, és kezdődött a várva várt bajnoki futball rangadó, amit sörözgetve szokott otthon a tv előtt nézni. Viszont most eszébe jutott Mancika kérése, hogy ne igyon, mert a feleségét idegesíti ez a szag. Elővett egy üdítőt és egy söröspoharat (mert az azért nem baj, ha abból issza az üdítőt, csak az illúzió kedvéért), és szép lassan megiszogatta a bajnokság alatt az italt. Mivel a felesége kedvében akart járni, még az üdítős üveget is kivitte a konyhába, de a poharat ott felejtette az asztalon. Megjött Mancika és már az előszobában meghallotta, hogy Pista bácsi meccset néz. Azonnal arra gondolt, hogy a férje már megint biztos sörözik, pedig ő többször is szépen kérte, hogy ezt ne tegye. Még be sem ment a szobába, de már magában vitatkozott a férjével, és lejátszotta a fejében az egész történetet, hogy milyen kegyetlen a férje, aki egyáltalán nem törődik azzal, hogy a másiknak mi a jó. Sose veszi figyelembe az Ő kérését. Meglátta az asztalon lévő söröspoharat, és nekiesett a férjének. Szidta, mérgelődött és mindenféle bántó szavakkal illette, felhánytorgatva a múlt tapasztalatát. Pista bácsinak ez nagyon rosszul esett és sértődötten ráförmedt Mancikára, hogy ő nem is ivott sört, hiszen az üdítős üveg is kint van a konyhában. Erre Mancika igazán fölháborodott, hogy Pista, tényleg hülyének nézi őt. Hiszen a 30 év alatt egyszer sem mondott volna le a sör és meccs párosításáról, akkor most sem tette meg ezt, ez egészen biztos. Pista bácsi elmondta, hogy Mancika nagyon fontos neki, és ezért most ezt igenis megtette érte. Már látja, nem volt érdemes, és soha többet nem hozza meg ezt az áldozatot senkiért sem. Mancika még a sör szagát is képes volt érezni a pohárban, csak hogy bizonyítva lássa az igazát. Azt nem tudta, hogy ez már csak az agynak a múlt kivetített képe, ami úgy tud megjelenni, hogy valóságos érzést okozzon. Ugyanúgy, mint amikor egy citrom gondolata a szánkban képes a nyáltermelést megindítani, pedig a gyümölcs a közelünkben sincs. Ezek után Pista bácsi lement a kocsmába, hogy nyugodtan megbeszélje lent a meccs tapasztalatait, persze most már sörözgetés közben. Manci néni meg szép lassan megnyugodott, hogy ismét igaza lett és Pista egy iszákos ember, amit másnap elpanaszolhat a barátnőjének és a kollégáinak. Így megmaradhatott továbbra is a szegény én és az áldozat szerepében, amilyennek kislányként az anyukáját is látta mindig.

Bármi, ami problémát okozott Manci néninek, az az Ő személyes félelmeinek a visszatükröződéseként megjelenő gondolatok és érzések voltak. Ez az apaképen keresztüli férfikép megjelenése. Mancika mindent a férje fejéhez vágott, amit gyermekkorában nem mert megtenni az apjával szemben, illetve amit elvárt volna édesanyjától. Az összes haragot, sértettséget és fájdalmat újra megéli, amit gyermekként megtapasztalt. Pista bácsinak persze ehhez semmi köze sincsen, ezért Ő még továbbra sem érti felesége vádaskodásait. Mancika ragaszkodik a gyermekkori emlékeihez, és ennek a múltnak a tükrében észleli a jelen pillanatot is, amiben már megjelent a változás, de a múlt gondolatának jelenléte megakadályozta az észlelést, vagyis az igazi történés észlelését. De Pista bácsi nem Mancika apukája, és Mancika pedig nem a kicsi Mancika anyukája, vagyis ez már nem a gyermekkora. Mancika nem tudott felnőni és kinőni ebből a szerepből. Még mindig a régi gyermekkort éli meg újabb történeteken keresztül. Nem veszi észre, hogy az élet azért adott neki egy Pista bácsit és egy párkapcsolatot, hogy végre elengedje a múltját és észrevegye a saját felnőtt életét. Észrevegye a szerető férjet, és elengedje a negatív emlékbe burkolt apukát. Ehelyett Ő ragaszkodik az emlékeihez, és rávetíti a saját házasságára a múlt tapasztalatát. Pista bácsi pedig sérelemként éli meg, hogy bármit, amit megtesz a feleségének, azt az asszony nem hajlandó meglátni. Mindent az „elutasítás” oldalán keresztül lát, és még csak a változásra való hajlandóságot sem feltételezi a férjéről. Ha Pista bácsi tudatában lenne ezeknek a félelmi játékoknak, akkor valószínűleg nem személyes sérelemként élné meg Manci néni viselkedését, hanem tisztán látná, hogy a felesége miért utasítja el a szeretetet és az odafigyelést. Azt, hogy észrevegye, végre Ő fontos valakinek, és a férje a kedvében akart járni. Ehelyett az ego elkezdi duruzsolni a szokásos lemezt, hogy: „te nem vagy fontos senkinek sem, apádnak sem és most a férjednek sem, hiszen bármit is kérsz tőle, nem hajlandó megtenni neked, biztosan nem szeret eléggé.” Gyerekkorában megszokta az elutasítást, és mivel hosszú idő óta erre van kondicionálva a figyelme, ezért újra és újra minden élethelyzetben ezt látja visszaigazolódni. Még akkor is, mikor az pont az ellenkezőjét szeretné mutatni. Pista bácsi, ha odamenne Manci nénihez kedvesen, aranyosan megsimogatva és azt mondaná neki, hogy: „Semmi baj, drágám, én nagyon szeretlek téged! Eddig is szerettelek, bármit is gondoltál rólam!” Még mindig fennállna a lehetősége annak, hogy Mancika dühösen eltolván magától a férjét, sértődötten otthagyná, hasonló szavak kíséretében: „akkor nem kellene annyit innod”, vagy „akkor érdekelne, hogy mit kérek tőled”… stb. Mancika igazából itt már rég nem a férjére dühös, hanem saját magára, mert pont most utasította el azt a szeretetet a régi bekondicionált gondolatai miatt, amire gyerekkora óta vágyott. A dühöt pedig az ego mindig a másik személyre fogja rávetíteni, vagyis Pista bácsira. Mancika viszont ezzel visszairányította a figyelmét a szeretetlenségre, és még intenzívebb fájdalmat és elkeseredettséget érez, hogy az élete teljesen tönkrement és hiába minden, nem változik semmi. Pedig Ő már mindent megpróbált, de a férje hajthatatlan. Igazából pedig Ő a hajthatatlan, mert ragaszkodik a múlt emlékeihez és a jelen pillanatában nem veszi észre a változásokat. Mindig a beszűkült múlton keresztül lát és értelmez minden szituációt. Pista bácsi pedig bármit megtehet, a végeredmény mindig ugyanaz marad. Így a férfi belefárad előbb-utóbb ebbe a harcba és Ő is azt tapasztalja, hogy hiába minden, a felesége nem hajlandó változni. Így az élethelyzet visszaigazolásán keresztül lemegy a kocsmába, ahol legalább arra az időre odafigyelnek rá. Mancika most már teljesen biztos lehet abban, hogy a férje tiszta apja, nem különb nála.

Az élet szeretete ebben az egész történetben annyi lenne, hogy mindenki lehetőséget kap arra, hogy a múlt emlékétől megszabadulva végre észrevegye, mit is kap most az élettől. De ha megrekedünk egy helyzetben, és nem vagyunk hajlandóak a változás észlelésére, akkor a múlt árnya örök kísértésként fog lebegni a mindennapjainkon. Kihagyva saját magunk életét, és a szüleink szerepkörét a saját életünkben újra felosztva ismételjük generációkon keresztül családi drámaként.

Zen történet:

Két zen szerzetes hosszú zarándoklatról tért vissza, és elérkeztek egy folyóhoz. Már messziről észrevették, hogy egy csinos fiatal nő rohangál fel-alá a folyóparton. Nem tudott úszni, és át kellett volna kelnie a folyón. Az egyik szerzetes a vállára vette a lányt és átvitte a folyó másik partjára, majd folytatta az útját.

A másik szerzetes nagyon dühös lett és felháborodott, mivel a buddhista szerzeteseknek tilos érintkezniük nővel, nem hogy még a vállára venni és cipelni őt! Ezzel megsértette a szerzetesi rend szabályát! Nem szólt semmit, de magában nem tudott megszabadulni ettől a gondolattól és képtől. Egyre dühösebbé vált. Mire elérték estére a kolostort, már forrt a harag benne. Mielőtt beléptek volna, megragadta a másik szerzetes vállát és ráförmedt:

– Ezt, amit tettél a folyónál, nem tudom elfelejteni, és jelentenem kell a mesternek, hiszen megszegtél egy fontos szabályt! Ennek következményének kell lennie!

A másik szerzetes meglepődve nézett rá:

– Miről beszélsz? Mit szegtem meg? Milyen szabályt?

A szerzetes még dühösebb lett:

– Ne add az ártatlant! Átvitted azt a csinos lányt a folyópartra! Talán már nem emlékszel rá? – kérdezte.

A másik szerzetes hangosan elkezdett nevetni:

– Valóban így történt, de én már régen letettem, te idáig cipelted? Jól elfáradhattál!